Tűnő jelek: víz kalligráfia
A különféle művészeti ágak különféleképpen állnak az
idővel. Vannak olyanok, amelyek dacolnak vele: a létrehozott műalkotások
maradandó formák, amelyek akár több ezer évig is létezhetnek. Az
előadóművészetekre azonban, bár manapság már rengeteg dolog rögzíthető, mégis
éppen az a legjellemzőbb, hogy a pillanatban léteznek. A műalkotás időben
bomlik ki, éppen látjuk, éppen halljuk, de aztán elenyésznek a mozdulatok, a
hangok, csak hatásuk marad meg a nézőkben.
A kalligráfia hagyományosan olyan művészet, amely
dacol az idővel. A keleti szépírás jellegzetes fehér alapú fekete írásjegyeivel
papírra készül és még évszázadokkal később is gyönyörködhetünk a régi korok
nagy mestereinek műveiben. Másfelől azonban, maga a létrehozás, az írásjegyek
megrajzolása, a mozdulatok, az ecset, a papír hangja elenyészik.
Ha a kalligráfia célja éppen csak a létrehozás, akkor
viszont más lesz a helyzet.
A kalligráfia gyakorlása azonnal sugjóvá válik, amint elmélyüléssel párosul és az előadóművészethez
hasonlatos, ha az ecset nem látható festéket visz a papírra, hanem vizet. Életre
kelnek az írásjelek a semmiből és oda is térnek vissza, ahogy a víz felszárad.
A pillanat művészete tárul fel a maga mulandóságában. A külső szemlélő számára így a hangsúly a
mozdulatra, a létrehozásra, s nem a mozdulat eredményére, a létrehozás
termékére irányul.
Tűnő hangok: hangzó
zen
A sakuhacsi, a japán bambuszfuvola nem hangszernek
született. Eredetének mítosza szerint egy megvilágosodott zen mester hamis
kéziharangjának hangját volt hivatva felidézni az első bambuszból készített
hangszer. Az egyszerű bambuszcső – néhány lyukkal – nem változott a mai napig
sem, ám az évszázadok alatt olyan kifinomult eszközzé vált, amely a
legváltozatosabb hangzás előidézésre képes. Mindennek azonban nem a zene a
célja. A sakuhacsit olyan hangszernek alakították ki, amely a meditáció
eszköze. A hangszer megszólaltatása ugyanolyan, s ugyanannyi gyakorlást
követel, mint bármely más hangszeré. Ennek ellenére a sakuhacsi játékban mégsem
ez a lényeg, hanem a játékos tudatállapota, amely a hangokban fejeződik ki.
A sakuhacsi klasszikus hangzása „a bambuszlevelek
között mormoló szél”. Hangja így nem a kultúráé, a művészeté, hanem a
természeté. Innen lehet megérteni az egyik legjelentősebb mester, Vatazumi
Doszó provokatív mondását: „ha zenének szól az, amit játszol, akkor valamit rosszul
csinálsz”.
A sakuhacsi zenéje a pillanat muzsikája, ahogy a
faágakat meglebbentő szél zöreje, a tóba csobogó víz nesze, a madarak hangja és
a város zaja is csak a jelenben szól.
Gáncs Nikolasz, Kenéz László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése