Pages

2015. április 8., szerda

Sugjó a tűnő jelek jegyében. Tűnő jelek


Tűnő jelek: víz kalligráfia

A különféle művészeti ágak különféleképpen állnak az idővel. Vannak olyanok, amelyek dacolnak vele: a létrehozott műalkotások maradandó formák, amelyek akár több ezer évig is létezhetnek. Az előadóművészetekre azonban, bár manapság már rengeteg dolog rögzíthető, mégis éppen az a legjellemzőbb, hogy a pillanatban léteznek. A műalkotás időben bomlik ki, éppen látjuk, éppen halljuk, de aztán elenyésznek a mozdulatok, a hangok, csak hatásuk marad meg a nézőkben.

A kalligráfia hagyományosan olyan művészet, amely dacol az idővel. A keleti szépírás jellegzetes fehér alapú fekete írásjegyeivel papírra készül és még évszázadokkal később is gyönyörködhetünk a régi korok nagy mestereinek műveiben. Másfelől azonban, maga a létrehozás, az írásjegyek megrajzolása, a mozdulatok, az ecset, a papír hangja elenyészik.

Ha a kalligráfia célja éppen csak a létrehozás, akkor viszont más lesz a helyzet.

A kalligráfia gyakorlása azonnal sugjóvá válik, amint elmélyüléssel párosul és az előadóművészethez hasonlatos, ha az ecset nem látható festéket visz a papírra, hanem vizet. Életre kelnek az írásjelek a semmiből és oda is térnek vissza, ahogy a víz felszárad. A pillanat művészete tárul fel a maga mulandóságában.  A külső szemlélő számára így a hangsúly a mozdulatra, a létrehozásra, s nem a mozdulat eredményére, a létrehozás termékére irányul.

Tűnő hangok: hangzó zen
  
A sakuhacsi, a japán bambuszfuvola nem hangszernek született. Eredetének mítosza szerint egy megvilágosodott zen mester hamis kéziharangjának hangját volt hivatva felidézni az első bambuszból készített hangszer. Az egyszerű bambuszcső – néhány lyukkal – nem változott a mai napig sem, ám az évszázadok alatt olyan kifinomult eszközzé vált, amely a legváltozatosabb hangzás előidézésre képes. Mindennek azonban nem a zene a célja. A sakuhacsit olyan hangszernek alakították ki, amely a meditáció eszköze. A hangszer megszólaltatása ugyanolyan, s ugyanannyi gyakorlást követel, mint bármely más hangszeré. Ennek ellenére a sakuhacsi játékban mégsem ez a lényeg, hanem a játékos tudatállapota, amely a hangokban fejeződik ki.

A sakuhacsi klasszikus hangzása „a bambuszlevelek között mormoló szél”. Hangja így nem a kultúráé, a művészeté, hanem a természeté. Innen lehet megérteni az egyik legjelentősebb mester, Vatazumi Doszó provokatív mondását: „ha zenének szól az, amit játszol, akkor valamit rosszul csinálsz”.

A sakuhacsi zenéje a pillanat muzsikája, ahogy a faágakat meglebbentő szél zöreje, a tóba csobogó víz nesze, a madarak hangja és a város zaja is csak a jelenben szól.



Gáncs Nikolasz, Kenéz László


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése