Pages

2014. december 3., szerda

Az egyetlen dolog


E történet a Kagosima prefektúrabeli Csima város Hotaru Múzeumában olvasható. A benne szereplő Tome teljes neve Torihama Tome, a  II. világháború idején Csiranban működő Tomija étterem tulajdonosa. Reiko a lánya.

Hirosi Kóno hadnagy állandóan a Tomija második emeleti ablakánál ült, sakuhacsiját fújva. Kamikaze bevetése előtt Tome megkérdezte tőle: „Mit csinálsz most a hangszereddel?” A katona így válaszolt: „Holnap bevetésre megyek, s az egyetlen dolog, amit magammal viszek, ez lesz.”

A háború után Tome és Reiko felkeresték Kóno sírját, akit Kumamoto prefektúrában temettek el. A családhoz is ellátogattak, s a szobába lépve a tokonomában, a házi szentélyben egyszer csak meglátták az alhadnagy sakuhacsiját. „Nem volt szíve magával vinni” mondták és sírva fakadtak.

Bevetés dátuma: 1945. május 4.
Név: Hirosi Kóno
Rang: alhadnagy
Csapattest: 78. sinbu kötelék

Élt 24 évet


Forrás: www.kamikazeimages.net

2014. november 26., szerda

Ivata Szeien


Ivata Szeien (Ricuen), a Szeien rjú jelenlegi, hatodik iemotója a Sizu című honkjokut játssza.



岩田西園

2014. június 23., hétfő

Hangos sakuhacsi történet. Hitojogiri



A 'hitojogiri' elnevezés azt jelenti "egy csomós vágás". Tulajdonképpen elkészítési instrukció, mivel a bambuszt, amelyből a hangszer készül, a szál felső végéből kell kivágni, oly módon, hogy a cső csak egyetlen csomót tartalmazzon. Felépítése ennek ellenére nagyon hasonló a sakuhacsihoz, s emiatt gyakran annak egyfajta elődjének tekintik. Magasabb a hangja, mert rövidebb a hossza és kisebb a belső átmérője is. További jelentős különbség, hogy a peremfúvóka (utagucsi) nem olyan mély, hogy a bambuszcső belsejéig érne, ezért a szélhasító (labium) nem ívelt, mint a sakuhacsié, hanem egyenes. Kisebb tehát a rés az ajak az él között, emiatt a hangszer hangja is sötétebb tónusú és a kevésbé levegős, mint a sakuhacsié. Többnyire barnára festik és fekete pántokkal védik a repedéstől.

Mintegy kétszáz éven keresztül igen nagy népszerűségnek örvendett. Olyannyira, hogy még Ikkjú Sódzsun hangszerét is a hitojogirivel azonosították, noha a legendás zen mester verseiben szereplő fúvós hangszer mibenléte ismeretlen. Mindenesetre a művelt rétegből nagyon sokan játszottak hitojogirin a saját szórakoztatásukra a 17-18. században, sőt a hangszer még a 19. század elején is létezett. Íme egy ábrázolás egy kedélyes társaságról, akik hitojogirivel muzsikálnak:




Nem könnyű megszólaltatni, nagyon kicsi rajta minden a sakuhacsihoz képest. Szűk a fúvóka, a meri-kari csak nehezen kivitelezhető és kicsik a hanglyukak, vagyis kazasira sem igen van mód. További hátránya, hogy csak másfél oktáv a hangterjedelme, azon túl a hangok kiszámíthatatlanná válnak.

Egy igen régi dallam, a Kamijo, így szól a hitojogirin.



Biztos, hogy érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a felvételen látható hangszerjátékos nem egy bácsika valamelyik japán vidéki szeretetotthonból, aki időskori hobbijának hódol azzal, hogy egy muzeális instrumentumon gyakorolgat, hanem egy igen nagy nevű hangszeres mester, Fudzsijosi Etuzan. Csak annyit róla, hogy éveket kell várnia annak, aki tőle szeretne tanulni.

A legnagyobb nehézséget mindig az jelenti, ha egy idegen kultúrával találkozunk, hogy ne a magunk mércéjében és értékrendjében helyezzük el. De ha nincs más, mit tegyünk? Mindenki mélyedjen el a nyakáig a japán zenében? Ez nyilván nem várható el. A köztes, sok kérdőjelet felvető megoldás, ha mindkét kultúra ad bele valamit, vagyis kelet adja a hangszert, nyugat meg a játékmódot s ha mindez egy olyan kompozíció kapcsán történik, amelyet a keleti és a nyugati zenei világ már eleve együtt inspirált, az idegenség egzotikummá szelídül. Hallgassuk tehát, miként játssza egy mozifilm főtémáját a hitojogirin egy nyugati sakuhacsi játékos:



A hangszer otthon is viszonylag könnyen elkészíthető (lásd a Tenpukunál), a cső hossza 34,8 cm, így alaphangja (fu) a normál a hang. Az utagucsit a belső peremig kell csiszolni. Fogástáblázata:

A hitojogiri fogástáblázata. Forrás: shakuhachi-genkai.com



2014. június 4., szerda

Hangos sakuhacsi történet. Tenpuku


Íme, a tenpuku nevű hangszer Kagosimából, Vatanabe Jutaka bemutatásában. A tenpuku felépítésében sok hasonlóságot mutat a Fuke sakuhacsival. Ugyancsak bambuszból készül, öt ugyanúgy hangolt hanglyukkal, de nem a gyökérközeli részből. Kisebb, átmérője és belső átmérője is szűkebb. A méretén kívül a leglényegesebb különbség az utagucsi (peremfúvóka) másféle szerkezete. A sakuhacsiknál a labiumot, a szélhasítót a bambusz külső peremének metszésével alakítják ki, a tenpuku esetén a perem belső részét távolítják el (lásd az alábbi viodeón 0:06-tól). A hanglyukak is kisebbek, így sötétebb a hangszíne mint a jelenlegi sakuhacsiknak. Az ujjrend a pentaton alaphangoknál megegyezik, a módosított hangoknál vannak eltérések, főként amiatt, mert a kisebb méretű hanglyukak nem teszik lehetővé az intonáló kazasi (fedés) alkalmazását, a kis méretű fúvókán pedig csak korlátozott mértékben engedi meg a meri-kari technikát (e két technika a díszítésben használatos). A hangszer alaphangolása változó, a felvételen bemutatott hangszeré b'.




Ne tévesszen meg senkit a mester a hangszerhez mérten könnyed játéka és szép hangszíne: borzasztó nehéz és hálátlan, alapvetően hamis instrumentumról van szó. Szinte minden egyes hang külön intonációt követel. Annak idején ilyesmivel nyilván nem törődtek (sőt, tulajdonképpen még ma sem, rengeteg az amatőr játékos), fúrogatták a lyukakat s ahogy nálunk két dudás sem fért meg egy csárdában, ugyanez volt a helyzet náluk is.

Néhány további, eredeti dallam is meghallgatható egy h' alaphangolású hangszeren:




Ilyen hangszer egyébként könnyen készíthető itthon is, csak aztán viselje következményeit az, aki társaságban is megpróbálja megszólaltatni. Mivel nem a bambusz gyökésközeli részéből készül, elég egy bambuszfáklya hozzá. A hossz a' alaphang esetén 30 cm (a belső átmérő miatt a hangmagasság eltérő lehet). A lyukakat elő kell fúrni, hogy ne repessze el a fűrész a bambuszt, bár a gyorsfordulatú fűrészek korában ez a veszély mér kevésbé fenyeget. Inkább az a probléma, hogy ha befúrjuk a hanglyuk teljes átmérőjét és magas a hang, mélyíteni már csak nehezen tudjuk, míg magasítani a hangot reszeléssel könnyen lehet. A fúvóka kialakítása is hosszadalmas ügy, de még mindig könnyebb megcsinálni mint a sakuhacsiét. Egyszerűen ki kell reszelni.

Íme a tenpuku fogástáblázata nyugati hangnevekkel.

Tenpuku fogástáblázat. Forrás: shakuhachi-genkai.com









2014. április 30., szerda

2014. március 28., péntek

Ueszugi Kodo: A japán bambuszfuvola és játéktechnikája (1978)



(1) A hangszer, változatai és története

A fúvóka nélküli hosszúfuvola fajtákat, illetve azokat a fúvós hangszereket, amelyeknél semmilyen segédeszköz nem segíti a hangképzést, már a legrégebbi kultúrák is ismerték. Ilyen, ma is létező hangszerek például az egyiptomi ney, a dél-amerikai quena, a kínai dōshō vagy a koreai tanso. Alighanem e két utóbbi a kínai fuvola őse, amelyből azután a Japánban ma használt sakuhacsi továbbfejlesztett változata ered.

Míg azonban a fent említett fuvolák (talán az egy quena kivételével) nem szolgálnak, illetve soha nem is szolgáltak koncerthangszerként, addig a sakuhacsi igen kedveltté vált Japánban, s ennek határian túl is. Mindez talán a hangszer letisztult hagyományos formájának és különleges hangminőségének köszönhető, amelyek a hangszer bármiféle szerkezeti alakításával csak romolnának.  

1.1 A shakuhachi különféle megjelenése a japán művészetben

A császári udvari muzsikában használt Gagaku-shakuhachi a VII. század végén jelent meg. Feladata a kínai Tang dinasztia zenéjének tolmácsolása volt. Egészen a XIII. századig használatban maradt, ekkor azonban nyomtalanul eltűnt. Ez az „antik shakuhachinak” is nevezett hangszer különböző hosszúságú volt, 35-től 43,8 centiméterig, egyetlen, hármas an ízelt bambuszdarabból alakították ki hat hanglyukkal. Hangkészlete azonos volt a kínai dōshōéval.

Gagaku sakuhacsi

hitoyogiri – miként azt japán neve is mutatja – egy bambuszdarabból faragták ki, egyetlen ízzel. E hangszert a XVI-XVII. században rendszerint koto vagy shamisen kísérettel szólaltatták meg, de szólóhangszerként t is felbukkant. Nem sokkal később használton kívül került.

Hitojogiri

Fuke-shakuhachi alakja már ugyanaz, mint a ma használatosé. Mai nevét is a komusōktól kapta, akik az Edo-korszak (1603-1876) Fuke szektájának e hangszerrel kolduló vándorszerzetesei voltak.  E hangszernek már öt hanglyuka volt. A korai Komusō-shakuhachi bambuszból készült, amelynek három ízesülése volt, ám ez később, amikor a hangszert a bambusz gyökérközeli részéből kezdték kialakítani, hétre emelkedett. E változtatás hátterében az az igény állt, hogy súlyosabbá tegyék a korpuszt, mivel így az egyfajta fegyverként is használhatóvá vált. A hangszer standard hosszúsága egy láb (ichi shaku = kb. 30,3 cm) és nyolc (hachi) hüvelyk (sun = 3,03 cm), vagyis összesen mintegy 54,54 cm. Emellett azonban egész sor más méretű hangszer is létezett, 36-tól akár 76 centiméter hosszúságig.

Fuke-sakuhacsi

modern shakuhachi a Fuke-shakuhachiből fejlődött ki. A hanglyukak száma az eredeti ötről hétre, majd kilencre is emelkedett, de a hangkészlet csaknem ugyanaz maradt, mint a korai hangszereké. A modern hangszerek a diatonikus, illetve kromatikus skálák megszólaltatására is alkalmassá váltak. Manapság a hétlyukú shakuhachi a legelterjedtebb.


1.2 A shakuhachi fejlődéstörténete

A Tang-kori kínai hosszúfuvolát két részből, egy hosszabb felsőből és egy rövidebb alsóból állították össze. Ezt a szerkezetet Ryosai fejlesztette tovább oly módon, hogy a rövidebb csövet az eredetinél egy hanggal mélyített csővel illesztette össze. További változtatásokat követően a rövidebb cső hossza végül – a Tang kor mértékegységét alapul véve – egy shaku és nyolc (hachi) sun lett, s így a hangszer is shakuhachiként vált ismertté. Kínában a bambuszfuvola e típusa feledésbe merült, de a Japánba átszármazott hangszer bizonyos változtatásokkal azonban a mai napig használatos maradt.

Röviden szólnunk kell a Fuke-shakuhachi eredetéről is. Kínában, a Tang-korban (618-907) működött egy Fuke nevű híres buddhista tanító. Tanait sajátos módon terjesztette: az utcákon zen-költeményeket énekelt, miközben egy kolompszerű harangocskát rázogatott. E mester türelme és méltósága olyan mély benyomást tett egy Chohaku nevű fiatalemberre, hogy megkérte, hadd legyen a tanítványa. Ő komponálta az első shakuhachi darabot, amelyben csodált mestere harangjának hangját örökítette meg. Ez a Fuke-shakuhachi stílus történetének kezdete.


E darabot, amelynek címe „Kyorei” (kyo = üres, rei = harang), tizenhat nemzedéken keresztül hagyományozták szerzetesről-szerzetesre, míg végül Chosan egy Kakushin nevű japán szerzetesnek is megtanította. Mikor Kakushin 1254-ben Japánba visszatért, ott megalapította a Fuke szektát és másoknak is megtanította a shakuhachi játékot. Az előadásmódot a szekta fiatal tanítványa, Kichiku fejlesztette tovább. Egy álom hatására Kichiku a shakuhachi hangját egyrészt a bambuszlevelek között szisszenő szél hangjához próbálta hasonítani, másrészt, vándorszerzetesi élményei és benyomásai hatására két darabot is komponált, amelyeket szintén természet hangjai inspiráltak. Az első címe „Mukaiji”, amely a ködborította tenger neszeit szólaltatja meg, a másiké pedig a „Kōkuji”, amely a visszahúzódó köd mögül kibukkanó tenger tágasságát és ürességét láttatja. E három darab, a Kyorei, a Mukaiji és a Kōkuji a legrégebbi shakuhachira íródott kompozíciók.

A shakuhachi történetének Kakushin Kínából való visszatérését követő szakasza egészen 1603-ig relatíve eseményszegény, amikor is Tokugawa Ieyasu, az első shogun magához ragadja a hatalmat, egyesíti Japánt, amelynek következtében mintegy 250 évnyi békés időszak következik.  A Fuke felekezetként való elismerése, valamint az a körülmény, hogy a békés időszakban munka nélkül maradt szamurájok és szolgálaton kívül álló harcosok (rōnin) egyfajta menekülési útvonalat láttak a szektához való csatlakozásban (különösképpen azért, mert a szekta szigorú önművelést és aszketizmust valló kánonja messzemenőkig összhangban állt a bushido-val), különösképp megnövelte a szekta jelentőségét és befolyását.

Ebben az időszakban 120 templom létesült. E templomokat azonban nem jómódú családok vagy klánok támogatták, miként az szokásos volt, így nem alakult ki szoros közösség közöttük. Maga a vallás is sajátságos helyzetben létezett, mivel sem hittételek, sem szertartások nem egységesítették. Egyedüli elvként csak az érvényesült, hogy a shakuhachi zensanmi által elérhető a megvilágosodás, a nirvána állapota. A shakuhachi játék ezen, az ülő meditációhoz, a zazenhez  hasonlítható gyakorlatát, suizennek, azaz fúvós meditációnak (sui = [fuvola]fúvás) nevezték.