Pages

2014. március 28., péntek

Ueszugi Kodo: A japán bambuszfuvola és játéktechnikája (1978)



(1) A hangszer, változatai és története

A fúvóka nélküli hosszúfuvola fajtákat, illetve azokat a fúvós hangszereket, amelyeknél semmilyen segédeszköz nem segíti a hangképzést, már a legrégebbi kultúrák is ismerték. Ilyen, ma is létező hangszerek például az egyiptomi ney, a dél-amerikai quena, a kínai dōshō vagy a koreai tanso. Alighanem e két utóbbi a kínai fuvola őse, amelyből azután a Japánban ma használt sakuhacsi továbbfejlesztett változata ered.

Míg azonban a fent említett fuvolák (talán az egy quena kivételével) nem szolgálnak, illetve soha nem is szolgáltak koncerthangszerként, addig a sakuhacsi igen kedveltté vált Japánban, s ennek határian túl is. Mindez talán a hangszer letisztult hagyományos formájának és különleges hangminőségének köszönhető, amelyek a hangszer bármiféle szerkezeti alakításával csak romolnának.  

1.1 A shakuhachi különféle megjelenése a japán művészetben

A császári udvari muzsikában használt Gagaku-shakuhachi a VII. század végén jelent meg. Feladata a kínai Tang dinasztia zenéjének tolmácsolása volt. Egészen a XIII. századig használatban maradt, ekkor azonban nyomtalanul eltűnt. Ez az „antik shakuhachinak” is nevezett hangszer különböző hosszúságú volt, 35-től 43,8 centiméterig, egyetlen, hármas an ízelt bambuszdarabból alakították ki hat hanglyukkal. Hangkészlete azonos volt a kínai dōshōéval.

Gagaku sakuhacsi

hitoyogiri – miként azt japán neve is mutatja – egy bambuszdarabból faragták ki, egyetlen ízzel. E hangszert a XVI-XVII. században rendszerint koto vagy shamisen kísérettel szólaltatták meg, de szólóhangszerként t is felbukkant. Nem sokkal később használton kívül került.

Hitojogiri

Fuke-shakuhachi alakja már ugyanaz, mint a ma használatosé. Mai nevét is a komusōktól kapta, akik az Edo-korszak (1603-1876) Fuke szektájának e hangszerrel kolduló vándorszerzetesei voltak.  E hangszernek már öt hanglyuka volt. A korai Komusō-shakuhachi bambuszból készült, amelynek három ízesülése volt, ám ez később, amikor a hangszert a bambusz gyökérközeli részéből kezdték kialakítani, hétre emelkedett. E változtatás hátterében az az igény állt, hogy súlyosabbá tegyék a korpuszt, mivel így az egyfajta fegyverként is használhatóvá vált. A hangszer standard hosszúsága egy láb (ichi shaku = kb. 30,3 cm) és nyolc (hachi) hüvelyk (sun = 3,03 cm), vagyis összesen mintegy 54,54 cm. Emellett azonban egész sor más méretű hangszer is létezett, 36-tól akár 76 centiméter hosszúságig.

Fuke-sakuhacsi

modern shakuhachi a Fuke-shakuhachiből fejlődött ki. A hanglyukak száma az eredeti ötről hétre, majd kilencre is emelkedett, de a hangkészlet csaknem ugyanaz maradt, mint a korai hangszereké. A modern hangszerek a diatonikus, illetve kromatikus skálák megszólaltatására is alkalmassá váltak. Manapság a hétlyukú shakuhachi a legelterjedtebb.


1.2 A shakuhachi fejlődéstörténete

A Tang-kori kínai hosszúfuvolát két részből, egy hosszabb felsőből és egy rövidebb alsóból állították össze. Ezt a szerkezetet Ryosai fejlesztette tovább oly módon, hogy a rövidebb csövet az eredetinél egy hanggal mélyített csővel illesztette össze. További változtatásokat követően a rövidebb cső hossza végül – a Tang kor mértékegységét alapul véve – egy shaku és nyolc (hachi) sun lett, s így a hangszer is shakuhachiként vált ismertté. Kínában a bambuszfuvola e típusa feledésbe merült, de a Japánba átszármazott hangszer bizonyos változtatásokkal azonban a mai napig használatos maradt.

Röviden szólnunk kell a Fuke-shakuhachi eredetéről is. Kínában, a Tang-korban (618-907) működött egy Fuke nevű híres buddhista tanító. Tanait sajátos módon terjesztette: az utcákon zen-költeményeket énekelt, miközben egy kolompszerű harangocskát rázogatott. E mester türelme és méltósága olyan mély benyomást tett egy Chohaku nevű fiatalemberre, hogy megkérte, hadd legyen a tanítványa. Ő komponálta az első shakuhachi darabot, amelyben csodált mestere harangjának hangját örökítette meg. Ez a Fuke-shakuhachi stílus történetének kezdete.


E darabot, amelynek címe „Kyorei” (kyo = üres, rei = harang), tizenhat nemzedéken keresztül hagyományozták szerzetesről-szerzetesre, míg végül Chosan egy Kakushin nevű japán szerzetesnek is megtanította. Mikor Kakushin 1254-ben Japánba visszatért, ott megalapította a Fuke szektát és másoknak is megtanította a shakuhachi játékot. Az előadásmódot a szekta fiatal tanítványa, Kichiku fejlesztette tovább. Egy álom hatására Kichiku a shakuhachi hangját egyrészt a bambuszlevelek között szisszenő szél hangjához próbálta hasonítani, másrészt, vándorszerzetesi élményei és benyomásai hatására két darabot is komponált, amelyeket szintén természet hangjai inspiráltak. Az első címe „Mukaiji”, amely a ködborította tenger neszeit szólaltatja meg, a másiké pedig a „Kōkuji”, amely a visszahúzódó köd mögül kibukkanó tenger tágasságát és ürességét láttatja. E három darab, a Kyorei, a Mukaiji és a Kōkuji a legrégebbi shakuhachira íródott kompozíciók.

A shakuhachi történetének Kakushin Kínából való visszatérését követő szakasza egészen 1603-ig relatíve eseményszegény, amikor is Tokugawa Ieyasu, az első shogun magához ragadja a hatalmat, egyesíti Japánt, amelynek következtében mintegy 250 évnyi békés időszak következik.  A Fuke felekezetként való elismerése, valamint az a körülmény, hogy a békés időszakban munka nélkül maradt szamurájok és szolgálaton kívül álló harcosok (rōnin) egyfajta menekülési útvonalat láttak a szektához való csatlakozásban (különösképpen azért, mert a szekta szigorú önművelést és aszketizmust valló kánonja messzemenőkig összhangban állt a bushido-val), különösképp megnövelte a szekta jelentőségét és befolyását.

Ebben az időszakban 120 templom létesült. E templomokat azonban nem jómódú családok vagy klánok támogatták, miként az szokásos volt, így nem alakult ki szoros közösség közöttük. Maga a vallás is sajátságos helyzetben létezett, mivel sem hittételek, sem szertartások nem egységesítették. Egyedüli elvként csak az érvényesült, hogy a shakuhachi zensanmi által elérhető a megvilágosodás, a nirvána állapota. A shakuhachi játék ezen, az ülő meditációhoz, a zazenhez  hasonlítható gyakorlatát, suizennek, azaz fúvós meditációnak (sui = [fuvola]fúvás) nevezték.