Nagy szünet után ismét fenomenológia. Jelentkeztem a Vallás és művészet című konferenciára, különös tekintettel a felhívás alábbi mondatára: "olyan interdiszciplináris előadásokat várunk, amelyek vállaltan határátlépők e sokféle
tudományterület, a sokféle művészeti ág, a sokféle vallás és sokféle kultúra megközelítésében." Amit vizsgálni fogok: milyen tudati jellemzői vannak a hangszeres gyakorlásnak mint vallásgyakorlatnak, illetve mint művészi gyakorlásnak. Az absztraktom:
Létezhet-e olyan zene, amelynek megszólaltatása vallási élményt ad? Erre a kérdésre az emberi hang kapcsán, a különféle kultúrák vokális egyházzenéire
gondolva nyilván igennel válaszolunk, hiszen zenei formák a szöveg révén mindenképpen
vallási tartalmakat mozgatnak. Az igazán izgalmas kérdés azonban az, vajon létezhet-e
olyan szöveg nélküli instrumentális zene, olyan hangszer, illetve hangszeres
játék, amelyből kiiktathatatlan a vallási komponens, s amely zeneként vonja
művelőjét a vallásgyakorlat körébe? A válaszok itt már korántsem magától
értetődőek, hiszen nem elképzelhetetlen ugyan, hogy valaki hangszerjáték révén
éljen át vallási élményt, ám e jelenség tipikusnak semmiképpen nem mondható. Előadásomban
a zen buddhizmus egy speciális gyakorlatával foglalkozom, amely konkrét példát
adhat zene és vallás lényegi összefonódására. Célom azon általános vonások, egyedi
körülmények bemutatása, amelyek hatására e sajátos japán zenei vallásgyakorlat
kialakult, majd eltűnt, hogy aztán olyan formában éledjen újra, amely meglepő
módon a nyugati kultúrában mára népszerűbbé teszi, mint szülőhazájában.